Minden reggel a szomszéd gyerekekre kelünk – tényleg ezért költözzünk el?

Két éve költöztük egy 4 lakásos társasház harmadik emeletére. Szuper a környék, rengeteget javult az életminőségünk mióta itt élünk a gyerekekkel, hiszen a zöld terület mellett minden más is van a környéken, amire csak szükségünk lehet: óvoda, iskola, különféle bevásárlási lehetőségek, játszóterek, de még a gyermekorvosi rendelő is csak pár utcányira van tőlünk. Mondhatni ideális az egész és a szomszédaink is nagyon rendesek, majdnem mindannyian gyerekesek és korban hozzánk közeliek. Egy kivétellel, és itt jön sajnos a csavar a történetben.

Eleinte kedves házaspárnak tűntek, 3 lurkóval: egy kislánnyal és két kisfiúval, akiket látszólag szépen nevelgetnek. Úgy tűnt, hogy olyan jó a lakóközösségünk, annyira nagy az egyetértés mindenben, hogy erre a pár lakásra fölösleges is lesz házirendet írnunk. Nos, ez nagyon nagy tévedés és hiba volt a részünkről. Az említett szomszédok ugyanis épp mi fölöttünk laknak és majdnem minden áldott reggel hagyják, hogy a gyerekek trambulinként használják az ágyat és a padló teljes felületét. Félreértés ne essék, nincsenek illúzióim: nekünk is két igazán csibész gyermekünk van, akik ugyan már valamivel nagyobbacskák az övüknél, de még mindig be tudnak vadulni. Mi azonban ilyenkor igyekszünk a dolgot csírájában elfojtani és levinni a srácokat a legközelebbi játszótérre, vagy valamilyen úton-módon lemozgatni őket. Nyilván minden egyes reggel nem lehet házi „tornaórával” kezdeni, de nálunk minden második délután van valamilyen mozgásra lehetőség, ami kellően lefárasztja őket.

Nemrég kezdtük el őket harcművészetre járatni, a falmászás pedig már több éve a család nagy kedvence, beleértve minket is. Azt is megértjük, hogy vannak a sport iránt kevésbé elkötelezett szülők, de azt nem látjuk be, hogy miért kell hagyni, hogy a gyerekek szó szerint akkor és úgy tombolják ki magukat a lakásban, ahogy akarják. Már többször kértük őket, hogy próbáljanak meg ezen változtatni, vagy legalább a hétvégéken kíméljenek meg minket, de úgy tűnik nem használ a szép szó, mi több: a hétvégéink egyre csak rosszabbodnak, hiszen a gyerekek akkor egész nap otthon vannak és akkor aztán tényleg elszabadul a pokol odafönn. Pár hete a kislány kapott valami ugráló cipőt, amit elvileg csak edzésen használ (Kangoo vagy ilyesmi), de mi újabban rendre arra ébredünk szombatonként, hogy a szobájában abban gyakorol, vagy ki tudja mit csinál. Szinte már elviselhetetlen, de tehetetlenek vagyunk, mert amikor szóvá tesszük, ránk csapják az ajtót, vagy kiabálásig fajul a dolog. Utóbbit nem mi kezdeményezzük.

Bezzeg, ha mi csinálunk bármi kicsit is zajosabb tevékenységet, - például szöget ütünk a falba, vagy ne adj isten fúrunk is-, akkor aztán mi vagyunk a szemükben a leghitványabb szomszédok, hogy nem szóltunk már legalább egy órával korábban, hogy erre készülünk. Kérdem én: nekik nem kéne már visszavenni a tempóból, vagy legalább szólni, mielőtt kinyit a „diliház”? Csak nekünk vannak kötelezettségeink feléjük? Bizonyára ezt gondolhatják.

Az alattunk lakók azt mondják, hogy ha mi nem vagyunk itthon, akkor ők is hallják a műsort, és hogy valóban roppant idegesítő. Úgy tűnik azonban, hogy nincs mit tenni: ha most terjesztenénk elő bármilyen házirendet, azt ők élből leszavaznák, ha pedig a lakóház többségi szavazással el is fogadna bármit, szinte biztos, hogy nem tudnánk velük betartatni. Nem akarunk balhét, rendőrt hívni meg végképp nem, - főként, hogy javarészt ezek a dolgok napközben zajlanak és nem éjszakába nyúlóan, azaz nem csendháborításról van szó. Vagy legalábbis nem a fogalom általános értelmében, mert ezek az ugrálások, rohanások szinte majdnem minden esetben a gyerekek lefekvéséig tartanak.

Nemrég vendégek voltak nálunk és még ők is felfigyeltek a zajongásra, valamelyikük viccesen meg is jegyezte: „nektek az sem tűnne fel, ha 5-ös erejű földrengés rázná meg a várost, mert itt állandó jelleggel az van.”

A vicc az, hogy ez sajnos nem vicc, tehetetlenek vagyunk és bármennyire is imádunk itt lakni, már a költözésen gondolkozunk. Fogalmunk sincs mi lenne a helyes lépés, egy ideig még tűrünk, aztán majd meglátjuk. Ti mit tennétek a helyünkben?