Jobban hasonlítanak a tinik és kisgyerekek, mint gondolnád!
Mindig is két gyermekre vágytam, valahogy nekem úgy volt meg a balansz képzeletben, hiszen mi is ketten voltunk a nővéremmel. De ehhez a képhez az is hozzá tartozott, hogy azt tartottam volna ideálisnak, ha kb. 2-3 év van a két testvér között, azonban az élet nem így hozta.
Peti, a kisfiam, tizenkettő, Dóri pedig még csak egy kétéves tipegős, nem mennék bele a háttér történetbe, de míg Petit viszonylag korán „összehoztuk”, a második gyerkőccel várnunk kellett, míg felépülök egy súlyos betegségből. Nem mondom, hogy nem voltak kételyeink, a tíz év korkülönbséget illetően, de mindennél jobban szerettünk volna még egy lurkót, így belevágtunk, gondolván, csak nem ronthatjuk el annyira. Eddig úgy tűnik, nem is!
Sőt, nem régiben figyeltem fel arra, hogy mennyi a közös a két porontyban, életkorukból adódóan – tehát itt most nem a hasonló nevelésre vagy a vérrokonságra gondolok. Dóri most kezdi a szavakat tanulni, egy kétéves tipegős, Peti viszont súrolja a kamaszkort, úgyhogy az ember azt gondolná (én legalábbis mindenképp azt gondoltam korábban), hogy nincs bennük túl sok közös, akár még idegesítheti is Petit Dóri viszonylagos lassúsága, bakijai… Na, most ehhez képest több hasonlóságot vélek felfedezni bennük, mint két majdnem egykorúban.
Nyilván a kamasz fiam már jobban ki tudja fejezni magát szavakkal, ez nem is kérdéses. Amire viszont rájöttem, az az, hogy mindkettőjükben van egy jó adag frusztráció, képesek rettentően bedurcizni és megbántva érezni magukat (ebbe a végletekig bele is élik magukat), a véleményüket sosem mulasztják el kifejezni és nem mindig válogatják meg a szavaikat, valamint előszeretettel viselkednek úgy, mintha minden felmerülő témakörben ők lennének a legtapasztaltabbak, a legokosabbak és mindig csak nekik lehetne igazuk.
Ha épp nem az egyikükkel veszekszem, hogy legyen oly drága végre cipőt húzni (vagy pont hogy levenni, a helyére tenni), akkor tuti, hogy a másikkal vívok a fürdés miatt.
A megfigyeléseimet alátámasztotta az is, amit egy híres gyermekpszichológus írt az egyik cikkében, mi szerint a tinik és a totyogósok fejlődéstanilag teljesen hasonló szinten állnak: egy következő fontos fejlődési szint határához érkeztek, azonban még nincs minden eszköz a kezükben ahhoz, hogy át is lépjék azt. Két-három éves korban még rengeteget kell tanulnunk az érzelmeink kifejezése tekintetében, nem tudjuk elég jól kimutatni őket, így sokszor hisztiben törünk ki, míg kamaszkorban a hormonális változások miatt olyan szélsőséges skálán mozognak az emócióink, hogy szintén a nagy balhézások, veszekedések, ordibálások, sértődések korát éljük. Azonban nem csak a hormonok tehetnek róla, hanem az érzelmek szabályozásáért felelős pre frontális agykéreg fejletlensége is, ami majd később, huszonéves kor közepén zárkózik fel igazán. Igen, jól olvasod, csak olyan későn!
Ez az információ bár kicsit elkeserített, mégis nagyon sokat segített, és mikor a „nagy”fiam közli velem, hogy ő már felnőtt és el tudja látni magát, így semmi szüksége rám (a minap megmutattam neki, hogyan kell palacsintát sütni, így ő már azt hiszi, mindent tud, ami az életbe maradáshoz kell), akkor csak elmosolyodom, és arra gondolok, hogy teljesen természetes, ahogy viselkedik. Szerencsére nagyon szociális, udvarias, csomó barát veszi körül, úgyhogy tényleg minden rendben van vele: ő most éppúgy harcol az érzelmeivel, ill. azok kezelésének megtanulásával, ahogy a kislányom a szavakat próbálja elsajátítani.
A legtöbbet abban segíthetünk, ha nem elnyomni akarjuk ezeket a folyamatokat, hanem megpróbáljuk megérteni, illetve átsegíteni gyerkőceinket az esetleges buktatókon, mélypontokon.
Panna, 2019. április 30.
