Így nyúlta le a húgom a babaneveimet
A húgom és köztem 3 év különbség van, így nem nehéz elképzelni, hogy gyerekként, de még kiskamaszként is rengeteget játszottunk, lógtunk együtt. Azt hiszem elmondhatom, hogy igazán jó tesók vagyunk, akik mind a mai napig mindent meg tudnak beszélni egymással. Talán épp azért is esett rosszul ennyire, hogy úgymond becsúszó szereléssel lenyúlta az általam kedvelt babaneveket, mert neki előbb lettek gyerekei. – Edit története.
Amikor már a rózsaszín köddel fémjelzett tinikorban jártunk, állandóan azt tervezgettük, vajon ki lesz a férjünk, mi lesz a férjezett nevünk és hogy ha egyszer gyerekeink lesznek, hogyan nevezzük majd el őket. Persze egy darabig oké, hogy egy kisebb testvér mindig a nagyobbat „majmolja” és gyakran hangzik el a „nekem is” meg az „enyém is” mondat, mintegy kontrázásképpen minden komolynak tűnő kijelentésünkre. Azt azonban azért nem gondoltam volna, hogy a húgom felnőtt fejjel is betartja a szavát, és valóban úgy fogja elnevezni a lányait, ahogy én akartam, ha eljön az ideje: Szofi és Inez.
5 évvel ezelőtt született a nagyobbik lánya. Amikor már közel volt a szülés ideje, érdeklődve rákérdeztem, van-e már neve:
-Na és sikerült nevet választanotok?
-Hát elég sokáig vitatkoztunk, aztán eszembe jutott, amit régen veled beszéltünk és Tamásnak is tetszett a Szofi!
Nagyot nyeltem. Az arcomon nyilván látszott a meglepettség és minden bizonnyal kicsit el is vörösödtem. Ekkor mi már 5 éve „babaprojektben” voltunk a férjemmel és őszintén: piszkosul igazságtalannak tartottam ezt az egészet. Nyilván nem a húgom tehet a sikertelenségünkről és talán azt sem mérlegelte, hogy nekem ez mennyire fontos. Valami ilyesmit nyökögtem:
-Akkor nálunk ez a név ugrott...
-Ugyan már Edit, millió név van még a világon! – vágta rá viccesen.
Aha...akkor neked miért épp ez az egy kellett? – gondoltam magamban. Persze megszületett Szofi, sírtam, hogy milyen csodálatos és boldog voltam, hogy nagynéni lehetek, őszintén örültem a húgomék boldogságának. Aztán tavaly jött a hidegzuhany: a második bébi. Kiderült, hogy ő is lány lesz, de a nevet ezúttal a szülésig titokban tartották. Azt mondták, meglepetés lesz. Hát valóban az lett. Megszületett Inez, a maga törékeny kis bájával. Sosem tudnék egy gyerekre haragudni ilyen hülyeség miatt, de ezúttal is összerándult a gyomrom, amikor megérkezett a kórházból az első üdvözlő sms.
„Helló világ! Inez baba vagyok, 52 cm, 3240 gramm.”
Azóta egyszer került elő a téma a közös baráti társaságunkban, ami után már majdnem minden értelmet nyert számomra. A húgom a többi anyukának extázisban mesélte a lányok nevének történetét:
-Amikor Edittel kicsik voltunk, az volt az álmunk, hogy ugyanúgy hívják majd a gyerekeinket.
Hangosan kacagtam a butuska megjegyzésen, mert rájöttem, hogy a húgomnak ez a gyerekkori emlék még most is fontos volt, nem úgy, mint nekem. Ennyi éven át komolyan gondolta a dolgot és kitartott az álláspontja mellett. Ismerem a húgomat, mint a tenyeremet, de ezzel most alaposan meglepett: tulajdonképpen egy teljesen gyerekes dolog miatt orroltam meg rá magamban. Dehát ez van, az emberek néha kifürkészhetetlenek...azt pedig már csak remélni tudom, hogy ő is és a lányok is elégedettek lesznek a választott nevekkel. Végülis nem hiszem, hogy bánni fogom, hogy ha eljön az idő, fel kell majd lapoznom a névutókönyvet.
B.F., 2018. november 30.
