Apa a bennfentes kívülálló: avagy egy PIC-i párkapcsolati terápia

A későbbi félreértések elkerülése végett szeretném leszögezni, hogy ezzel az írással nem azt akarom megmondani, hogyan kell tökéletesen viselkedni egy ilyen lehetetlen helyzetben, mint a koraszülés. Nincs recept. Aki erre vágyott az csalódni fog.  Csak a saját élményeimet tudom megosztani veletek.

Egy gyermekét féltő anya, akit a gyermekágyi hormonok is megtámogatnak némi érzelemkitöréssel, egy ketyegő bomba. Én az első 2 hétben nem tudtam kezelni ezt (sem). Ilyenkor vesznek össze a párok, egymásnak feszülnek, és széthúznak akkor, amikor a legjobban össze kellene tartaniuk.

Újratervezés szükséges párkapcsolati szempontból is, és ezt nálunk a kevésbé hormon vezérelt fél tudta meglépni, vagyis apa.

Az én férjem nem hozta be a PIC-re a mindennapi dolgokat. Nem beszéltünk sok külvilági gondról. Nem létezett kinti világ, csak egy olyan szeglete, amit ő átgondoltan hagyott nekem belőle. Az én férjem nem osztotta meg velem a legmélyebb kételyeit, és legsötétebb gondolatait. Nem hagyta, hogy még az ő lelkét is ápolnom kelljen, mert tudta, hogy azt már nem bírnám el. Nehéz terhet cipelt egyedül azért, hogy én csak a kislányunkkal tudjak foglalkozni.

Felszínes, felületes beszélgetéseink voltak. Megkérdeztem, hogy van, láttam, amikor fáradt volt, vagy hogy valami nincs vele rendben, de muszáj volt annyiban hagynom. Ez utólag tudatosult bennem, akkor időm sem volt belegondolni.

Az én férjem, a gyermekünk iránt érzett aggodalom mellett attól tartott az első pár hétben a leginkább, hogy én milyen lelki állapotban leszek, amikor találkozunk, mert ő is túlfeszítette a saját határait, és volt egy pont, ahol, ha én összeomlok, akkor ő is. Az pedig nagyon megnehezítette volna ezt az egyébként is súlyos helyzetet. Egy anya, aki bent marad a kórházban, akár hetekig, hónapokig, az egy külön világba csöppen – ezt már sokszor említettem. Nincs reggeli buszra várás, munkába szaladás, ebédkészítés, tv nézés. Nincs hétvége, nincs számla, nem kellett kihúznom a kukát kedden, mert nem volt kedd sem! Ott nekem csak a babám volt, minden más háttérbe szorult. A PIC-en a mindennapi dolgok rendkívül távoliak. Átalakul a fontossági sorrend. Fejni siettem, és kenguruzni, nem meetingre. Megszűntek a napok, az órám pedig azt mutatta, mikor kell etetni, vagy tisztába tenni a gyermekem. Mindegy, hogy péntek van, vagy szerda, ugyanaz a mókuskerék, amíg nem történik változás.

Vannak a mérföldkövek, amik változást hoznak. Mi 2 órás etetéssel kezdtünk, később 3 órásra álltunk át: megváltozott a napi rutinom. Amikor kikerültünk az intenzívről boxba, ott is más játékszabályok voltak. Onnan idővel a családi szoba következett, ott pedig igény szerinti táplálás, az megint egy másik menetrend. Stresszhelyzet is van bőven, hiszen egy-egy vizsgálat előtt az ördöggel is alkut kötöttem, csak elfogadható eredményt kapjunk. Szegény férjeink ebbe az állandóan változó feszes tempóba kell beletuszkolják magukat.

Az én férjem azt érezte, hogy úgymond én engedem meg neki, hogy gondozza a babánkat. Úgy élte meg az első időszakot, amikor bejárt hozzánk, hogy ez neki nem jár, hanem én hagyom.

Mert nekem egy nap máshogyan telt, mint neki. Én információt szedtem magamra a babánk állapotát illetően, megtanultam gondoskodni róla, ő pedig bejött kintről, a Világból, ahol voltak napok, számlák, munka, parkolási díj stb, és mivel nem volt ott annyit benn mint én, úgy érezte, felkészültebb vagyok, ezáltal ő kívülálló lett ebben a történetben. Bennfentes kívülálló. Pedig nagyon nem volt az! Ő tartott távol a világtól, a rokonság kíváncsi üzeneteitől, azoktól a problémáktól, amik eltörpültek amellett, hogy egy 860 grammos babát próbáltunk nap mint nap életben tartani, gondozni. Nem azt szeretném mondani neked kedves apuka, a mi történetünkön keresztül, hogy nyelj le mindent, és szorítsd magadat teljesen háttérbe. Csak arra kérlek, hogy gondold át, a párkapcsolatod dinamikáján keresztül, hogy mivel tudsz leginkább segíteni ebben a helyzetben.

Ez egy közös trauma, aminek a feldolgozása is közös. Vékony jégen táncoltunk mi is, de szerintem csak erősebb lett a kapcsolatunk. Mi a mai napig beszélünk a koraszülésről, és az ezzel kapcsolatos érzéseinkről, pedig ma-holnap 2 éves lesz a kislányunk.

Én jártam pszichológushoz, a férjem nem igényelte. Ismerek olyan párokat, akik együtt jártak terápiára, hogy így dolgozzák fel az eseményeket. Nem rossz dolog segítséget kérni, ha egyikőtök sem tudja irányítani ezeket a feldolgozást segítő beszélgetéseket. De ami a lényeg, hogy a koraszülés a férfiakat is komoly feladat elé állítja. Nekik is meg kell birkózni életük párjának hiányával, az új helyzetekkel, és még a mosógéppel is.

A bent maradó anyákhoz szólok: gondolj bele, ha te hazamennél, miközben a kis korababád az inkubátorban növöget, akkor valahogy megpróbálnád beszuszakolni az otthoni életedet (mosás, főzés, takarítás, tesók nevelése stb.) ebbe a friss felfordult világba, a korauniverzumba. De ebbe az élethelyzetbe, őszintén még egy kiadósabb alvás sem fér bele, nemhogy a régi életed. Én napi 8-szor fejtem 40 percet. Az 5 és fél óra. Otthon ennyi időt nem tudsz erre fordítani, mert megpróbálsz mindent megcsinálni, amit addig. Háztartásvezetés nélkül is annyira fáradt voltam sokszor, hogy amikor ágyba kerültem, egy idegen nyelven járt az agyam. Egy számomra is ismeretlen, idegen nyelven, én magam sem értettem a gondolataimat.

Itt újra képbe jönnek az apák. Hozzák a tiszta ruhát, és mindenféle bolti dolgot, amit kórházon kívül meg tudnál venni magadnak. Szóval úgy alakult, hogy a férjemnek lett törzskártyája a bababoltba, a gyógyszertárba és a drogériába is, nem nekem.

Szerencsére csak a muskátlik nem élték túl a háztartásvezetését, a macska és ő is egész jó színben voltak mire hazakeveredtünk. Én pedig egész életemben hálás leszek neki azért, ahogyan ezt az időszakot kezelte.