37. hét: két hét múlva már kívülről tapogathatja a testem a kis testlakóm, aki most épp paralelepipedont formáz a belső szerveimből

A kötelező vizsgálatokon túl vagyok, már nem kell védőnőhöz mennem, majd ő jön hogy felkészültünk-e megfelelően a baba érkezésére. (A férjemnek lassan csak ki kellene vennie a még dobozban álló wc ülőkét a gyerekszobából, mert lehet nem autentikus ott a jelenléte…vagy megvárjuk, míg a gyerek odanő, hogy ő cserélje ki, mégis csak legyen valami motivációja a fejlődéshez na…mit nekünk Montessori módszer…)

Ultrahang is már csak a császár előtt két nappal lesz, egy utolsó rápillantás, hogy rendben vannak a dolgok, addig már csak NST hetente. A héten megejtettem az aneszteziológusi vizsgálatot is, ami a császárnál kötelező, és ott volt először egy mini felismerésem, hogy talán nem sokára szülni fogok. Időben, nem? Az eddig meglehetősen alacsony, 100-110-es vérnyomásom ezen a vizsgálaton 130 volt. Igen, tényleg elkezdtem izgulni, nem is palástolhatnám. Közel kerültek a dolgok, már beszéltünk arról, előző este meddig ehetek, ihatok, aznap mi a teendő, hogyan történnek majd az események, és olyan valóságossá vált ez az egész, hogy igazán furán kezdtem magam érezni. Persze Anya szerint aznap már nem fogok izgulni, de szerinte lengyelül és japánul is tudok, ha kicsit megerőltetem magam… úgyhogy imádom-szeretem, de...

...kevésbé hiszem, hogy a szülés reggelén megüdvözült mosollyal ébredek, élvezve, ahogy a napsugarak csiklandozzák a testem, és mint a Disney mesékben, táncra perdülve halvány pírral az orcácskámon bevetem az ágyacskám, miközben csicsergős énekű madarak szalagot kötnek a hajamba, és ringó léptekkel lelibegek a harmadikról a kórházi táskáimmal.
 

Kismamanaplóm

 

36. hét: amikor éjjel rezignált arccal, sötét karikákkal a szemed alatt sonkás szendvicset majszolsz a konyhában

(A libegés szót már egyébként is kihagynám a szótáramból, ha a közlekedésemről esik szó, legkevésbé sem fedi a helyváltoztatásom milyenségét, a ringó lépteket szintén, de ezzel a képpel persze nem csak ennyi a nem-egyezőség).

 Meglehetősen tartok a műtét utáni mozgásom korlátozottságától is, ugyanis már most is az agyamra megy, hogy nem tudok úgy mozogni, ahogy az én terveimben szereplő cselekmények igényelnék. Nem, ne gondoljon senki nagy dolgokra, tegnap délután miután aktív délelőttömről hazaértem, (gyerekorvos, körmös, vásárlás, ide-oda séta), konkrétan annyira voltam elfáradva, hogy átöltözésnél nadrágot sem bírtam felvenni. Igen, itt ültem a fotelban egy térdig érő kapucnis pulcsiban, mert nem volt az az Isten, hogy én még felapplikáljak magamra valahogy egy leggingst. Vagy bármit.  Aztán egy császáros sebbel nem valószínű, hogy ezt a szintet nagyon meg fogom haladni, a tempóm sem lesz halálos, és ugye itt lesz egy kis lény is, akit életben kell tartanom, nem mellesleg.

Az árnyéka sem vagyok már a forgószél királykisasszonynak, aki eddig voltam, vagyis agyban igen, a fizikai kivetülés meg csúszik pár percet, mint valami rosszul illesztett felirat egy letöltött filmen.

Kiszolgáltatottság ez mindenhogy. Óriási szerencsém, hogy nekem van egy valódi csodalény Anyukám, aki olyan, mint egy angyalszerű lény, és pont úgy is néz ki, mikor a fehér köpenye libeg utána, ahogy szaladva sétál a kórház udvarán. Nem is kérdés, honnan örököltem ezt a gyorsaságot. Csak remélni tudom, hogy legalább feleannyira jó anyukája leszek az én gyerekemnek, mint amennyire Anya a tesómé és az enyém. De semmi gáz, ha épp nem megy…a mondat már bekészítve: „Legyen elég kisfiam, irány a nagyanyád!”