Vattába csomagolod a gyereket?

És utána jön a lejtmenet. Ha nem vettél légzésfigyelőt, veszélyezteted a gyereket, hát nem hallottál még a bölcsőhalálról? Fertőtleníts mindent: a padlót, a játékokat, a kiságy rácsait, a kiskádat, a rágókákat, sőt, ha lehet, még a ruhákat is, mert a mosóporok – úristen, te normál mosóport használsz az érzékeny bőrű babád ruháihoz? – csak a kórokozók 40 százalékát pusztítják ám el! A maradék meg mind ott marad a gyereken, és másra sem vár, csak arra, hogy jól bejusson a szervezetébe.

Ha pedig útra kelsz vele, nem mindegy, hogy azt miképp teszed. Ha babakocsiban, akkor tuti sokkal több szénmonoxidot és egyéb mérgező gázt szippant majd be a kocsik miatt, mintha hordoznád. De ha hordozod, akkor sem mindegy, hogy hogyan: a kengurut most azonnal felejtsd el, hát abban lóg a gyerek lába lefelé, de a hordozókendőbe se ültesd arccal kifelé, és különben is, jobb, ha elvégzel egy pár alkalmas tanfolyamot a hordozásról, csak nem gondolod, hogy magadtól jól fogod csinálni? Csak nem gondolod, hogy annyi benne a lényeg, hogy minél szorosabban együtt legyetek, érezzétek egymás közelségét és ezt netán még élvezzétek is?

És akkor még nem is említettük azt, ami minden csecsemőre jellemző kommunikációs eszköz: a sírást. Mert hát azt nem szabad. Mármint sírni hagyni. Egy percig sem. Mert akkor oda az ősbizalom, minden egyes könnycsepp vastag sebet mar a szegény elhanyagolt kicsi lelkére – jut eszembe, sokáig könny sincs mellé -, mert hát biztos azért sír, ha baja van. Meg kicsit hobbiból is. Úgyhogy a legjobb, ha viszed magaddal a vécére is, máskülönben tuti, hogy drogos lesz kamaszkorában, de legalábbis majd összeáll valami tisztes őszes halántékkal 19 évesen a durva szeretethiánya miatt.

Amikor pedig a csemete mászni kezd, jobb, ha felvértezed a térdeit, hiszen még akár fel is horzsolhatja a gyerek a lakás egyenetlen padlóján. Ha már felül-feláll, akkor aztán tényleg figyelni kell, mert úgy eleshet, hogy még be is üti magát. A gyerekszobába is csak olyan bútort vehet a jó szülő, ami lekerekített, sőt, a legjobb, ha habszivacsból van, bár az meg leborulhat.

Séta közben a legjobb, ha nem is adsz alá kismotort vagy biciklit, biztonságosabb, ha jól beszíjazod a babakocsiba, és csak a körülkerített téren engeded szabadon. Ahol azért jobb, ha a sarkában vagy, nehogy megüsse magát az EU konform mászókáról leesve. És jobb, ha mindig résen vagy és rendesen bekötöd a cipőjét még nagycsoportos korában is, nehogy elbukjon a rohangálás közben. Sőt, jobb, ha tépőzáras cipőt veszel neki, mert arra még csomót sem kell kötnie, úgyse tud.

Arról pedig szó sem lehet, hogy a kisbarátaival egyedül bandázzon a téren. Igaz, hogy nekünk még lehetett, de hát azóta nagyot fordult a világ, hát hányszor hallani a híradóban, hogy elrabolták, eltűnt, bántották? Meg a Facebookon is mindig olvasni lehet, hogy már megint fekete, lesötétített autókkal cirkálnak az iskolák környékén a szervkereskedők. Nem is mehet egyedül iskolába és haza, inkább háztól-házig szállítjuk őket, még ha csak a szomszéd utcában is van a suli. És még ha a gyerek 14 éves is múlt. És mindig nála van a mobil, de már megint nem hívott fel, hogy ebédelt-e rendesen.

Hogy hová vezet mindez? Jóra nem. Szülőnek lenni ma azért is különösen nehéz, mert számtalan helyről kapjuk a jó tanácsokat, a burkolt ítéletet, hogy ezt mi magunk úgysem tudjuk jól csinálni. Hogy a biztonság mindenek felett, hiszen a médiából csak az zubog esténként a nappalinkba, mennyire rettenetes a világ. De vajon tényleg az? Tényleg veszélyesebb lenne ma babának, kisgyereknek, kisiskolásnak és sihedernek lenni, mint 20-30 évvel ezelőtt?

Nem hinném, hogy gyerekeinket a jelen vagy a jövő - sokszor csak képzelt vagy alaposan felfújt - veszélyeitől félve és óvva fel tudnánk készíteni a való életre. Ha egy gyerek sosem kerül olyan helyzetbe, ami rá nézve akár veszélyes is lehet – legyen az egy mászóka teteje vagy egy zebra a bolthoz vezető úton -, soha nem kényszerül rá arra sem, hogy döntést hozzon ebben a helyzetben, vagy akár arra, hogy felismerje, itt most meg kell gondolnia, mit csinál.

Ha szülő mindig minden felett teljes kontrollt akar gyakorolni – a helikopterszülők például, természetesen a legjobb szándékkal, amivel, mint tudjuk, kikövezték a pokolba vezető utat is már elég rég -, vajon hogy tudja majd önállóságra nevelni a csemetét? Vagy az a terv, hogy a húszéves nagylányt is majd apu viszi a randijára és mielőtt kiszáll a kocsiból, még megtörli az orrát?

A gyerekeink sokkal, de sokkal talpraesettebbek és ellenállóbbak - fizikailag és lelkileg egyaránt -, mint gondolnánk, már egész kicsi korukban is. A szülő által adott szabadság, bizalom és az abból következő sikerélménynél jobban semmi sem építi az önbecsülését. És ha nem lesz sikerélménye, mert leesik a mászókáról – ami alatt homok vagy gumitégla van -, még mindig odaléphet a szülő, hogy leporolja a nadrágja szárát, megpuszilja a lehorzsolt térdet – anélkül, hogy lekenné fertőtlenítővel -, majd ismét útjára engedje a világgal kísérletező gyerekét.

Végül, de nem utolsósorban: a sok aggodalom, túlzott veszélyérzet és féltés mellett mikor jut ideje az ilyen szülőknek arra, hogy feloldódjanak szülői szerepükben és élvezzék a gyereket, csak úgy, pusztán a létezése miatt? És hol van a szülők önbizalma? Hol van a saját nevelésükbe vetett bizalmuk?

Ti mit gondoltok a vattába csomagolt gyerekek jelenségéről?